"Gazdasági szabadság és szabad piac; az emberek közötti kapcsolatokat és együttműködést szabályozó jó játékszabályok; és erkölcsös vezetők hármasa együtt tesz adott társadalmat sikeressé a bizonytalan világban."

?Jelenleg csak annyit tudunk biztosan, hogy nem tudjuk, milyen területen és módon tör ki a következő válság? szól Johan Norberg szállóigévé vált mondása 2008. októberéből. Azt tanácsolja, hogy ne alkossunk olyan szabályokat, amelyek az embereket és intézményeket megakadályozhatják és korlátozhatják a felmerülő új problémák kezelésében. De mi is a baj a szabályozással? A szükségességét senki nem vitatja, de abban már nincs egyezség, hogy melyek a buktatói. Van-e például a szabályozásnak morális tartalma? Ha egy ?jó? szabály valamely része rossznak bizonyul, akkor az immorális? Vagy pusztán amorális kalkuláció eredménye? A törvény alkotói korruptak vagy hanyagok voltak? Vagy az adott szabály nem illeszkedik a valóságban megoldandó problémához? Egyszerűen hibáztak valakik? Vagy csak rosszul fogalmaztak, és ezért nem hatékony, lassú és merev a végrehajtás?

Szabályozással nem lehet minden problémát megoldani. A legtöbb kérdést tájékozott eszű és jó szívű emberek oldják meg, egyéni és szervezeti döntéseik keretében, ide értve például a szabályok meghozatalát is. A fenti kérdések azonban továbbra is érvényesek. Mi alapján döntenek az egyének?

Az alábbiakban azon elképzelésből indulok ki, hogy létezik morális jó és rossz, s az emberek józan ésszel meg tudják őket különböztetni egymástól, szabadon választhatnak közülük, azaz befolyásni tudják sorsuk alakulását. Míg a szabad választás meglétével vélhetően sokan egyetértenek, a megállapítás első felét sokan vitatják a mai világban.

Ez utóbbi csoportba tartoznak többek között a közgazdaság- és társadalomtudományok bizonyos képviselői, akik azt a benyomást keltik, hogy a morális kérdések nem számítanak. Ez az álláspont széles körben elterjedt az oktatásban. Ugyanakkor a válság kapcsán számos politikai és gazdasági vezető azt hangsúlyozza, hogy mechanikusan kifinomult szabályozással megoldhatók a gazdasági és társadalmi problémák (s így biztosítható a jólét növekedése). E két hatás oda vezet, hogy sokan, köztük a közgazdasági és üzleti iskoláiból kikerülő leendő vezetők is azt gondolhatják, hogy a moralitásnak nincs keresnivalója a gazdaságban és a társadalomban.

Személyes tapasztalataink és a józan ész ezzel szemben azt erősítik, hogy a felelős vezetőnek tájékozottnak, érdeklődőnek és tisztességesnek kell lennie, akinek van elképzelése az emberi élet és munka értelméről. Akiből e tulajdonságok hiányoznak, az csak afféle lézengő ritter, akit semmilyen társadalmi érték vagy norma nem köt, nem tud tisztességről, méltányosságról, semmilyen kötődése nincs egy vállalkozáshoz, közösséghez, családhoz vagy akár saját munkájához. Az ilyen ember számára a morális felelősség nem létezik, nincs kötelesség, nincs erény, nincs kölcsönösség, vagy ha van, akkor az naív, avítt és nevetséges. 

Gazdasági szabadság és szabad piac; az emberek közötti kapcsolatokat és együttműködést szabályozó jó játékszabályok; és erkölcsös vezetők hármasa együtt tesz adott társadalmat sikeressé a bizonytalan világban. 

Ha a három tényező közül valamelyik eltorzul, akkor a másik kettő nem képes az egyensúlyt helyreállítani. A szabad piac híveinek tudomásul kell venniük, hogy a szabályozás fellazítása csak akkor lehetséges, ha a társadalom morális kötelékei működnek. A szabályozás híveinek be kell látniuk, hogy ha túlzottan gúzsba kötik a szabad piacot, akkor az emberek felelőtlenül kezdenek viselkedni, hiszen szűkül a döntéseik fölötti rendelkezési lehetőségük, és a gazdasági döntések felelősségének megkurtítása arra ösztönzi őket, hogy a morális megfontolásokat is hagyják a szabályozóra. Az erkölcsös vezetőknek pedig tudomásul kell venniük, hogy magukra maradhatnak erényeikkel, ha nem lépnek a szabad piac és a szabályozás kiegyensúlyozásának érdekében.

A szabad piac, a szabályozás és a morálitás együttes működésének sikere több tényezőn múlik. Az első, hogy adott társadalom mennyire fogadja el a tényt, hogy a gazdasági, társadalmi és emberi növekedéshez befektetésre van szükség. Úgy, ahogyan a családban is időt, pénzt és erőfeszítést szánunk arra, hogy gyermekeink kibontakoztathassák tehetségüket. A második tényező az, hogy a szabad piac és az emberi szabadság milyen korlátozások alá esik. Úgy, ahogyan a családban úgy neveljük a gyerekeket, hogy idővel önálló lábra állhassanak és ne szoruljanak a mi ?szabályozásunkra?. A harmadik pedig, hogy milyen távolság van a döntést hozók és a döntéseket élvezők vagy elszenvedők között. A kisebb távolság (minden más feltétel azonossága esetén), tisztességesebb döntést eredményezhet. Úgy, ahogyan azt a menedzserek vezette multinacionális vállalatok és a tulajdonosok aktív részvételével működő családi vállalkozások összehasonlítása során láthatjuk, más megfontolások érvényesülnek a termelés helyének és folyamatának megszervezésében, a termékek és szolgáltatások kereskedelmének átláthatóságában és a  haszon szétosztásában és felhasználásában. A jelenlegi zűrzavarban számos olyan eset került nyilvánosságra, amely jól mutatja, hogy e két vállalatszervezési rendszerben mennyire másképpen kezelik e cégek és vezetőik a pénzügyi, reputációs és morális kockázatokat.

Intervencionisták és a szabadság hívei

A gazdasági válság felélénkítette az állami beavatkozásban hívő intervencionisták és az egyéni (gazdasági) szabadság híveinek vitáját, amely három fő területet ölel fel: (i) a válság okait, (ii) a károk enyhítését szolgáló azonnali szabályozási és pénzügyi lépéseket, és (iii) a jövőbeli gazdasági és tőkepiaci szabályok kialakításának módozatait.

Az intervencionisták jobbnak tartják az erőforrások állami elosztását, mint a piaci alapon történő allokációt. Úgy gondolják, hogy az állam hatékonyabban képes a növekedést elősegíteni, és ebből kiindulva a piaci szereplők döntéseit szabályozók révén korlátozzák. Teljesen érthető, hogy zűrzavaros időkben a törvényhozókra, a társadalomtudósokra és az üzleti érdekképviseletekre nagy nyomás nehezedik annak érdekében, hogy ?csináljanak már valamit?. A parlamentek meghallgatásokat rendeznek és válságkezelő törvényeket hoznak, a kormányok bizottságokat küldenek ki, az üzleti körök a számukra előnyös változtatásokért lobbiznak. Mindenki arra alapozza érvelését, hogy a szabályozási változtatások hatására fenntartható gazdasági növekedés és prosperitás alakul ki, visszaáll a piacokba vetett bizalom, nő a fogyasztók és a befektetők védelme, élénkül a befektetési kedv, és lehetővé válik a gazdasági rendszer esetleg újra kialakuló egyensúlytalanságának kezelése.

Az intervencionisták mellékesnek tekintik a morális feltételek jelentőségét. Meg kell jegyeznünk, hogy a hivatalból intervencionista államokon belül is felbukkan az emberi szabadság iránti tisztelet. Több kormány indított programot a lakosság pénzügyi tájékozódóképességének javítására. A programok annak el- és felismerésére épülnek, hogy még a legjobb kormányzat és szabályozás sem képes megvédeni  mindenkit a felelőtlen piaci szereplőktől, és a szabályozástól függetlenül mindenki jobban teszi, ha vásárlás előtt tájékozódik a felkínált pénzügyi szolgáltatásokról és termékekről, és mindenek előtt saját anyagi helyzetéről. E kezdeményezés nem azért sikertelen, mert üzenetét elmossa a reklámok zaja. Ennél nagyobb baj, hogy ezzel párhuzamosan az állami pénzügyi szabályozó szervezetek e szellemmel ellentétben engedélyeztek piacszerkezeti változtatásokat és pénzügyi termékeket. A tájékozatlan fogyasztó, állampolgár ez alapján azt gondolhatta, hogy az állam ?pecsétje? épp olyan jó ez esetben is, mint amikor például az a vízminőséget igazolja. Vannak mérgező pénzügyi termékek és van mérgező víz. Lehet, hogy az államon belül létre kellene hozni még egy kis államot, amelyik elbírálja, hogy melyik állami pecsét mennyit ér? Efféle olvasható ki számos válságkezelő megnyilvánulásból.

A szabad piacban és társadalomban hívő sokszínű csoport közös kiinduló pontja, hogy az emberek szükségleteit a piac elégíti ki a leghatékonyabban. A piacon olyan rendszert értenek, ahol szabad emberek zömében maguk döntik el, hogy mit választanak, és vállalják a felelősséget döntéseikért. E rendszer alternatívája, hogy kevés számú kiválasztott dönti el, hogy mi a jó a társadalom többi tagjának. A szabadságban hívő csoport szerint, ha igaz, hogy a politikusok és hivatalnokok is követhetik önérdekeiket, akkor jogos kétségeink támadhatnak afelől, hogy amit a piac nem tud megoldani, azt a politika majd megoldja. Ennél is fontosabb, hogy e nézet szerint a gazdasági szabadság korlátozása előbb-utóbb a politikai és egyéni szabadság korlátozásához vezet. Még a legjobb szándékkal hozott szabályozásnak és beavatkozásnak (támogatásoknak, mentőcsomagoknak) is az a mellékhatása, hogy a mögöttük álló megfontolások és elosztási elvek átláthatatlansága bizonytalanná teszi az üzleti kockázatok felmérését, így torzulnak a tőkebefektetési döntések. Ez pedig megrendíti azokat az erényeket, amelyekre a szabad piac és társadalom épül, így az óvatosságot, az ésszerű kalkulációt, a bizalmat, a szorgalmat és a kockázatvállalási bátorságot.

A fenti gondolatokat olyan közgazdasági iskolák is osztják, amelyek a módszertani értékmentesség alapján állnak. Tudnivaló azonban, hogy az értékmentesség önmagában nem amorális, amennyiben az érvelést és a következtetéseket azon megszorítással értelmezik és alkalmazzák, hogy az emberi magatartás és élet a puszta gazdasági racionalitáson túlmutató motivációkra, szükségletekre és célokra alapul. Érvényes megállapításokra csak ezek figyelembe vételével juthatunk.

Erre tesznek kísérletet azon gondolati áramlatok, amelyek szerint a gazdasági mechanizmusoknak önmagukban nincs értelme, hacsak nem ágyazódnak bele valamely olyan világképbe, amely meghatározza, hogy miféle célból működnek adott mechanizmusok. Eszerint, ha az emberi létet értelmes fenntartani és újratermelni, akkor erkölcsös és helyes az ember szellemi, fizikai és lelki virágzására, fejlődésére törekedni. Ezek az áramlatok arra építenek, hogy létezik emberi természet, olyan jellemzők és minőségek halmaza, amelyek minden normális emberben közösek.

Az e nézeten lévők szerint ?az emberi élet több, mint puszta törekvés az egyéni szükségletek maximális kielégítésére?. Az Arisztotelészig visszavezethető elgondolás szerint az emberi élet célja az eudaimonia, azaz a jó szellem, a szubjektív jóllét, a boldogság. Efelé törekszünk a legkülönbözőbb szakmákon keresztül és ennek a gazdasági vállalkozás éppúgy erkölcsös formája lehet, mint a gyógyítás, tanítás, vagy zeneszerzés.

Nagyon sok ember érzi magát becsapva és vesztesnek a mai válságban, és ezt csak tetézik  a túlegyszerűsített magyarázatok és egydimenziós megoldási javaslatok. A szabadság, a közjó érdekében történő szabályozás, és az erkölcsös emberek hármasának egyensúlya megbomlott. A szabadság és a jó szabályozás nem jön magától létre, azokat erkölcsös emberek hozzák létre. Ezért a legfontosabb feladat a nevelés, amely gyerekkorban és serdülőkorban a család, az iskola és az egyházak keretében folyik. A felnőtté válással azonban nem fejeződik be a nevelés és alkalmazkodás, a társadalmi-gazdasági intézmények és (elsősorban a vezetők) példája révén egész életünkben tart.

Az ember társas lény. Az emberi fejlődéssel foglalkozó Erik Erikson szerint az ember pszichológiai érettségének magas foka az, amikor valaki a következő nemzedékek sorsát képes szem előtt tartani. Ez a generativitás, ami rokon, bár nem azonos a termékenységgel és alkotóképességgel. A generativitás magva a bizalom, az a képesség, hogy megbízunk egymás teljességében és tisztességességében. Ezzel szemben áll megrekedés, az önzés, a kapzsiság, és az ön-szeretet, amiből hazugság, züllés és romlás származik.

A piacgazdaság alapját képező hitel szó töve a hit, ahogyan a latinból származó credit szó a credere, hit, bizalom tőből ered. Annak adok hitelt, akinek bízom ítélőképességében, megbízhatóságában, szorgalmában, becsületességében. A kapitalizmus tőkére épülő gazdaságot jelent. Időt, pénzt és más erőforrásokat fektetek be, vagy bocsátok más rendelkezésére hozam érdekében szabad elhatározásomból. Egy vállalatnál ez annyit tesz, hogy erkölcsi kötelesség megteremteni a fenntartáshoz és újratermeléshez, valamint a növekedéshez szükséges erőforrásokat. A befektetés-hozam szemlélet, az ésszerű kockázatvállalás és gondosság ugyanerre a mintára működik a szabad társadalomban és a családban is.

Ha a bizalom megszűnik, akkor az emberi élet kétségekbe és zavarodottságba, elzárkózásba és befelé fordulásba torkollik. Ha a gazdaságban a hitelkapcsolat alapjául szolgáló bizalom megszűnik, akkor a termelés és a kereskedelem elakad, megszűnnek a munkahelyek és a családok kétségbeesésbe süllyednek.

Éppen ezért nem a kapitalizmust, mint munkaszervezési rendszert, a szabad piacgazdaságot, mint a csere rendszerét és a méltányosságot, mint az elosztási elvet kell kidobni, hanem azok morális alapjait, a szabadságot, a tulajdont és a bizalmat kell megerősíteni.

A kapitalizmus valójában a szabad választásnak és így az emberi szabadságnak keretet nyújtó, magántulajdonra és az emberek közötti bizalomra épülő, befektetés nyomán hozamot elérni kívánó rendszer, ami azonban nem működik erkölcsös emberek, és az általuk hozott tisztességes, méltányos, és a szabadságot szem előtt tartó szabályok nélkül.