Kicsit egyszerűsítve a dolgot, csak kétfajta igazságosságkoncepció létezik: Mátyás királyé és Rózsa Sándoré. Mátyás király legendáriumában a jók, a becsületesek, a szorgalmasak és az eszesek elnyerik jutalmukat, a csalárdságra, pöffeszkedésre, henyeségre viszont méltó büntetés vár. Az igazságosságot az utókor méltányosságként emlékezi meg: szegénység és gazdagság nem érdem és nem bűn, az igazság osztása pedig nem egyéb, mint a helyes és a helytelen gyakorlatok egymástól való elválasztása. Mátyás szellemében tehát az a konstelláció igazságos, amelyik az erkölcs és a jog szerint rendben levő procedúrák során állt elő. Vegyük észre: Mátyás király igazságossága egyéni. A társadalom működése akkor lesz jó, ha a társadalom tagjai az egyéni igazságossági, méltányossági szabályoknak megfelelve viselkednek. A társadalmi igazságosság itt nem egyéb, mint őrködés a fölött, hogy mindez így is történjék. Az igazságosság letéteményese tehát az igazságszolgáltatás.
Rózsa Sándort a maga módján azért tartják igazságosnak, mert a gazdagoktól útonállással szerzett vagyont állítólag egységesen, egyenlően osztja fel maga és bűntársai között. A gazdagoktól elvenni kell, mert gazdagnak lenni méltánytalan. A szegényeknek jár, mert szegénynek lenni is méltánytalan. Nem az a lényeg, hogy egyenlő legyen az elosztás: lehet azt érdem szerint, szükséglet szerint vagy önkényesen is. Kell viszont valaki, akinek a jogon kívüli értékítélete van a konkrét elosztási konstellációról, és ezt az értékítéletet nem csak a procedúrák helyességére alapozza, hanem magával a konkrét elosztási állapottal kapcsolatos véleményére is.

A probléma

Ha Mátyás meghalt is, az igazság még nem feltétlenül lett oda: jól működő piacgazdaságokban helyébe lépett a törvény, a versenyszabályozás és a fogyasztóvédelem. A versenygazdaságban sincs minden rendben, de azért ott nem akkora a baj, mint a politikában. A tömegdemokrácia ugyanis (különösen annak mediatizált formája) a politikai rózsasándoroknak kedvez: a politikai piacgazdaság létezik ugyan, de azok a fékek, amelyek őket korlátoznák, nincsenek meg. Leszögezve, hogy a demokrácia a legjobb politikai rendszer a világon, amellett érvelek, hogy még jobb lenne, ha intézményei révén olyat tenne, amit most nem tesz: korlátokat szabna az igazságosság mezében fellépő kalandoroknak.

Érveim

A társadalmi igazságosság fogalma mozgósításra szolgál, nem az intézményi tervezés eszköze. Vagy azért tűzik zászlóra, mert egy adott érdekkonstellációt meg szeretnének változtatni, vagy mert annak megváltoztatását meg szeretnék akadályozni. A "társadalmi igazságosság" érvével legitimálnak és mozgósítanak mindent, amit reformnak neveznek, és mindent, amivel reformokat lehet blokkolni.
Társadalmilag igazságosnak azt tartjuk, ha a kisebb nyugdíjasok több emelést kapnak, és azt is igazságosnak tartjuk, ha a hosszabb szolgálati idővel rendelkezők kapnak vissza többet a befizetéseikből. Igazságos, ha a gazdagok többet adóznak, mint a szegények, és igazságos az is, amikor a teljesítményt érdemének vagy hasznosságának megfelelően ismerik el. Igazságos az, amit annak tartunk. Meg annak az ellenkezője is.
Igazságossági érvekkel azt is igazolhatjuk, miért kapjon mindenki azonos összegű családi pótlékot, és azt is, hogy miért csak a szegényebbek kapjanak. Igazságossági érvekkel a zászlón jöttek létre szörnyű társadalmi-gazdasági rendszerek a múlt században, és igazságossági érvekkel felvértezve is el lehetett (volna) söpörni őket, de szerencsére hatékonysági alapon is tönkrementek.
Vegyünk két családot. Az egyik prudensen gazdálkodik, annyit költ, amennyi bevétele van; ha hitelt vesz föl, csak úgy teszi, hogy annak meglegyen a fedezete. A másik eladja a zongorát, elutazik belőle nyaralni, gyermekét csak addig taníttatja, ameddig kötelezik erre, eladósodik és nem tudja fizetni a közüzemi díjakat. Ha elengedik a tartozásait, az igazságos? Lehet az igazságosságot csak az eloszlás aktuális állapotából megítélni, függetlenül a hozzá vezető procedúráktól?
A prudens, megfontolt kormányzat elhatározhatja, hogy keveset szeretne adóztatni és ennek megfelelően visszafogja a kiadásait. Neki így lesz kiegyensúlyozott a költségvetése. Dönthet persze úgy is, hogy sok kötelezettséget vállal magára. Ezáltal viszont elfogadja, hogy a jövedelmek jelentős részét centralizálnia kell, csak így tudja elérni, hogy bevételei és kiadásai egyensúlyban legyenek. Egyik szegény, másik gazdag, de mindegyik fenntarthatóan az.
Mindegyiktől nagyon eltér az a kormányzat, amelyik sokat szeretne költeni, de ezzel párhuzamosan keveset adóztatni. Az ilyen dzsentri kormányzat (vagy éppen lumpen kormányzat) hamarost bajba kerül, hiszen előbb vagy utóbb valakinek ki kell a számlát fizetnie. Az ügyes forrásmenedzser esetleg tudja prolongálni az adósságok visszafizetését: ez azonban csak ideig-óráig tarthat. Így áll elő az a helyzet, hogy a mai rózsasándorok és a mai kedvezményezettek koalíciója arra mutat rá adósként, aki ebben védtelen: a jövő nemzedékeire. Ez lesz aztán a valódi igazságtalanság: helytelen procedúra, csalárdság, védtelen és kiszolgáltatott áldozatokkal.

Következtetéseim

Bánjunk tehát óvatosan azokkal, akik, mint a kocsmában ("mindenki a vendégem!") árcédula nélküli ígéretekkel handabandáznak a társadalmi igazságosságról. Előbb vagy utóbb visszajönnek majd az órákért és az ékszerekért, csak majd mindezt fiskális kiigazításnak fogják nevezni? A politikai tömegdemokráciáknak ki kellene építeniük a rózsasándorokat féken tartó mechanizmusokat: mindazokat az intézményeket, amelyek a kiegyensúlyozott költségvetéseket óvják és védik. Ez (társadalmilag) igazságos lenne. A többi meg puszta handabanda.