A sokat emlegetett hatalmi válság és a naponta megtapasztalt értékválság okainak feltárása, megismerése nélkül, esélyünk sem lehet azok megszüntetésére.

A pozitív irányú változások befogadására kész társadalmunk a rendszerváltás meghatározó aktusaként parlamenti választások útján tért át a többpárti demokráciára. A szabad választásokig hazánk nagyobbrészt a leváltott, kisebb részt az azt megelőző politikai rendszerek keretei között szocializálódott politikai és értelmiségi elit közreműködésével és irányításával, a társadalmi konszenzus békés útján jutott el. Az azóta lezajlott rendkívül gyors változások során társadalmi alrendszerek sokasága esett szét, és számtalan új alrendszer jött létre a gazdasági és a társadalmi szféra valamennyi területén.
Talán alkalmazkodó képességünket is minősíti, hogy néhány év alatt szinte tökéletesen sikerült idomulnunk ahhoz a világhoz, amit ma globális tőkés társadalomként szoktunk meghatározni. Ezt a gyors, nem minden előzmény nélküli alkalmazkodást minősítik vezető politikusaink, a minket elfogadó államok, és befogadó nemzetközi szervezetek képviselői pozitívan, és ugyanezt az alkalmazkodást élték, s élik meg negatív élményként a társadalom többségi részét kitevő vesztes társadalmi csoportok tagjai.

A változások vitathatatlan eredménye, hogy kialakultak a parlamentáris demokrácia intézményes keretei, szabad a véleménynyilvánítás, és mind a mai napig sikerült elkerülni az állami intézmények csődjét, és az azzal járó totális gazdasági és társadalmi anarchiát. Nehezen tagadható ugyanakkor, hogy az állam és a legkülönbözőbb társadalmi alrendszerek működését szinte minden területen a kiszámíthatatlanság, és az ebből eredő kaotikus állapotok jellemzik. Ennek bizonyságául elég talán, ha a fekete gazdaság több mint harminc százalékos becsült arányára, a mezőgazdaság helyzetére, az egészségügy, az oktatás, vagy az igazságszolgáltatás területeire utalunk. A felsorolás sajnálatos módon szinte vég nélkül folytatható lenne.

Jelentősen átrendeződtek a társadalom belső hierarchikus viszonyai

A választópolgároktól az átalakítás levezénylésére felhatalmazást nyert ?régi-új? politikai elit, a megszerzett társadalmi bizalommal visszaélve, részben saját kapcsolati rendszeréből létrehozta a nagytőkések, az új burzsoázia szűk csoportját, mely csoport kiegészült a joghézagok ?etikátlan, de nem törvénytelen? kihasználóival, és a hatályos törvények és alapvető erkölcsi normák leggátlástalanabb megszegőivel. Az átrendeződött társadalmi hierarchia csúcsaira tehát igazából csak a hatalomgyakorló politikai elit, s annak rejtett kapcsolatrendszere, a hatályos törvények kijátszói, és a törvények gátlástalan megszegői kerülhettek. Az a néhány kivételes eset, ami ezektől eltérő módon, úgymond a tényleges piaci viszonyok közötti kiemelkedés példái lehetnének, csak erősíti a ?szabályt?.

A társadalmi értékrend meghatározó cselekvési mintáivá a rendszerváltás után a bármi nemű hatalom önös célok érdekében történő felhasználása - a hatalommal való visszaélés - a törvények kijátszása, és a törvények gátlástalan megszegése váltak. Azok a személyek, akik helyzetüknél fogva, vagy a belső morális gátak miatt ezeknek a cselekvési mintáknak a követésére alkalmatlannak bizonyultak, az önkizsákmányolás és a ?prostitúció? legkülönbözőbb formáinak alkalmazásával is csak a társadalmi hierarchia második szintjén tudtak és tudnak bizonytalan ideig megkapaszkodni. A társadalom nagy többsége jóval a rendszerváltást megelőző életszínvonal alatti lehetőségek között, napról napra megújuló küzdelmet folytat a fennmaradásért, az esetleges kiemelkedésért. A társadalom egyre nagyobb hányadát kitevő legalsó rétegek tagjainak, szinte az esélye is megszűnt sorsa jobbra fordítására. Az értékteremtő munka - ha egyáltalán munkalehetőség adódik - é s a törvénytisztelő magatartás kevés esélyt ad a kiemelkedésre.

A többpárti demokrácia eltelt évei alatt a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lettek, és a beindult kasztosodás erősödő tendenciája mellett ez a folyamat szinte megállíthatatlannak tűnik.

Tekintettel arra, hogy a ma létező társadalmi egyenlőtlenség - ami inkább hasonlít a latin-amerikai, mint az európai mintákhoz - a nemzetgazdaság outputjainak jelentős csökkenése, és a korábban rendelkezésünkre álló társadalmi erőforrások eddig igazából fel sem mért értékvesztése mellett a felsorolt cselekvési minták érvényesülésének következtében alakult ki, ezért az racionális gazdaság- vagy társadalomfilozófiai érvrendszerrel alá nem támasztható, meg nem védhető.

A társadalmi egyenlőtlenség kialakulási módjának és mértékének általános elutasítása a társadalmi békétlenség legkülönbözőbb megnyilvánulásaiban tükröződik vissza.
Többek között:
- A politikai pártok aktív közreműködésével egymás ellen fordított vesztes társadalmi csoportok között állandósuló harcban.
- A bűnözés legkülönbözőbb formáinak példátlan térnyerésében.
- A kilátástalan és önpusztító életpályákban.
- A pénzközpontú életstratégiák kényszerű felvállalásában,
- A rendszerváltó politikai elitnek, a politikának és az államhatalomnak a hiteltelenné válásában.
- Általában a többpárti demokrácia - a polgári demokrácia - iránti bizalom elvesztésében.

Érdekes tanulsággal szolgálna, ha vizsgálat tárgyává tennénk:
- hogy a jelenlegi és az elmúlt választási ciklusok során milyen kvalitású személyeket juttattunk be a társadalom működését alapvetően meghatározó legfőbb döntéshozó testületbe, a parlamentbe?
- kik voltak és kik ma az állami intézményrendszer és vállalati szektor első számú irányítói?
- milyen volt és milyen ma a törvényalkotó politikai döntések előkészítettsége?
- milyenek az állam működését ellenőrző mechanizmusok, és mennyire hatékonyak a visszacsatolás technikái?
- erkölcsileg mennyire hitelesek a politikai döntéshozók, és a részérdekek megjelenítői?
- szakmailag mennyire autentikusak a döntések előkészítői és a végrehajtó hatalom legfőbb irányítói?
- milyen a politikai folyamatok szereplőinek úgynevezett "társadalmi beágyazottsága", elfogadottsága?
- milyen célok elérésének szándéka vezérelte és vezéreli a megválasztott politikai elit döntéseit és cselekedeteit?
- mennyire jellemzi a politikát, mint döntési folyamatot, és ennek "folyományaként" az állam működését a ráció, mint elvárható alapkövetelmény?

Az előző kérdésekre adható válaszok a politikai idiotizmus napi megnyilvánulásaitól elvonatkoztatva is csak kiábrándítóak lehetnek. Ami a lehetséges kedvezőtlen válaszoknál is kétségbe ejtőbb: az általunk ténylegesen követhető minta hiánya! Hiszen azok a gazdaságilag fejlett országok, amelyekhez érdekeinket helyesen felismerve, a kölcsönösen előnyös együttműködés reményében csatlakozni szeretnénk ugyan ezekkel a problémákkal, s e problémák társadalmi következményeivel küszködnek. Ezeknek az országoknak a helyzetét vizsgálva is jól látható, hogy az előzőekben körülírt hatalmi válságnak, az abból eredeztethető társadalmi problémáknak a megoldását nem teszi könnyebbé a fejlettebb gazdaság, és az életszínvonal lényegesen magasabb szintje. Azt a megállapítást, mely szerint az egyes társadalmak belső problémáinak - és a globális tőkés társadalom válságának - megoldása nem elsősorban pénz kérdése, számunkra jól érzékeltetheti a Németország keleti tartományaiba az ország egyesítését követően eszközölt óriási tőkeinjekció hatástalansága is.

Az elmúlt évek társadalmi történéseit illetően a törvényalkotó, és az állam működését közvetlenül irányító politikai elit tagjainak egyéni felelőssége megkérdőjelezhetetlen. Jobbító szándékukat nem vitatva, mentségükként és nem felmentésükként kétséget kizáróan megállapítható, hogy mai társadalmunk gazdasági és morális állapotaiért elsősorban nem ők, hanem az a jónak hitt - a társadalom többsége által közjót szolgálónak képzelt - új politikai struktúra és politikai döntési mechanizmus okolható, amely őket a pártok működésére alapozott képviseleti demokrácia viszonyai között véletlenszerűen, belső értékeiktől jórészt függetlenül döntési helyzetbe emelte, és racionálisan megalapozatlan döntéseiket kikényszerítette.

A rendszerváltó politikai elit kiemelkedő személyiségeinek - kiknek többsége mára a politikából kikerült, vagy annak perifériájára szorult - elvitathatatlan érdeme ugyanakkor, hogy déli és keleti szomszédainktól eltérően sikerült, ha a társadalom erózióját nem is, de a rendszerben kódoltan benne rejlő földcsuszamlásszerű társadalmi tragédiákat elkerülnünk. Ezek a politikai személyiségek ily módon a lehető legtöbbet megtették, amit ingatag társadalmi támogatottságuknál fogva, a világban uralkodó politikai és gazdasági folyamatok keretei között a többpárti demokrácia viszonyi között egyáltalán megtehettek.

Reményeink és pozitív képzeteink a jövőt illetően a többpárti demokráciára való áttérés idején, ha voltak - sokunknak voltak - illúziónak bizonyultak, s mára jórészt szertefoszlottak. A mindennapok valóságával szembesülve mindannyiunk számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy az út, amelyen közös akarattal, hittel és bizakodással együtt elindultunk nem a közjó megvalósításának útja. Olyan újabb zsákutcába kerültünk, amelyen minél tovább haladunk, annál inkább eltávolodunk a közjó megvalósításának céljától, s mely utcából a kikerülés lehetőségét azok is buzgón keresik, akik az ?út csapdáiról? nálunk lényegesen több tapasztalattal rendelkeznek.

Igen rövid idő alatt eljuthattunk mi is annak a felismerésig, hogy - a kommunista társadalmakhoz hasonlóan - a tőkés társadalom is alkalmatlan a helyi, és a globálissá vált emberi társadalom működési zavarainak megoldására. Alátámaszthatja ezt a felismerést nyugati elemzők azon állítása, mely szerint ezeknek a problémáknak a kezelésében a nemzetállamokhoz hasonlóan a liberális állam, és az "emberarcú" szociális piacgazdaságot évtizedeken keresztül működtető jóléti állam is csődöt mondtak.

Az előzőek ismeretében joggal fogalmazódhatnak meg a következő kérdések:
- A polgári demokrácia - melynek keretei között ezek az államformák létrejöttek és működnek - kiváltója, netán okozója lehetett ennek a bizonyos "csődnek"?
- Megváltoztathatóak-e a demokrácia játékszabályi korunk és az elkövetkező korok követelményeinek figyelembevételével, és vajon élhetőbbé tehető-e társadalmunk, ha ezek a játékszabályok változatlanok maradnak?